Perényi-Bakó Andrea, a Péceli Természetjáró és Futó Klub alapítója a hétvégén sikeresen teljesítette futva a VérKört. Olvassátok szeretettel friss élménybeszámolóját!

Most, hogy végre kezd leülepedni az élmény, úgy gondoltam elmesélem, milyen is volt a VérKört megfutni.

Először is, mi is az a VérKör? Ez egy 3 módon (gyalog, futva, kerékpárral) teljesíthető 77 km-es kihívás a Vértes ösvényein, emelkedőin és lejtőin. Mikor van? Akkor, mikor regisztrálsz és amikor elindulsz rajta, tehát bármikor, az év bármely szakának bármely napján... kivéve... ha épp nem állítják le a nevezés lehetőségét a szervezők a VADÁSZAT miatt.

A teljesítés igazolására az útvonal 6 pontján QR kódokat helyeztek el a szervezők, melyeket mobilinternet és okostelefon segítségével tudsz leolvasni. Ehhez kell egy QR kód olvasó applikáció és már jöhet is a mehet... vagy nem! Hát, erről még sok szó lesz.



Előzmények

Még nyáron a Szufla futófesztiválon ismertem meg Andrást, akivel együtt költöttünk egy kört a hétből és akkor jött viccesen szóba, hogy "hááát, idén még kéne egy VérKör". Nagyjából egyet futottunk tempóban, gondoltam baj nem lehet. Aztán októberben egy üzenetváltást követően le is fixáltuk a november 27-et, hogy az majd jó lesz.

Na, most itt jegyzem meg, nem tudom, miért éreztem azt jó ötletnek, hogy majdnem decemberben nyomjunk le egy 77-est a nem túlságosan lapos Vértesben, de hát ezt már sosem tudjuk meg. Aztán jöttek a számolgatás és készülődés időszakai. Frissítésnek és mindennemű segítségnek ott volt Drága Férjem, aki hősiesen vállalta, hogy a táv 3 pontján találkozunk, és ha kell cipőt, zoknit, vizet, csokit, kiskutyafülét biztosít nekünk.

Terveztem, számoltam térképet húztam ki sorkihúzóval és 59 Ft-os auchanos ragasztóval pacsmagoltam, hogy minden oldalra hajtható, de mégis vastag legyen a térképlap. Már közeledett az időpont, ám ekkor rossz hírek érkeztek a szervezőktől: hajtóvadászat a területen!

Na, ne!

Akkor most mi legyen? Tanakodás, telefonálgatás az erdészetnek... nem kaptunk biztos választ, de mivel már mindenki kivette a szabiját péntekre, gondoltuk legyen meg aminek meg kell, szombaton csak csekély mértékben érintette az útvonalat a vadászat, hát legyen akkor november 28.!



A menet

Eljött a nagy nap!

6:30-kor az oroszlányi sportcsarnok előtt állunk. Még sötét van. Furcsán imbolyognak az árnyak, ahogy fújja a fákat a szél, befagyott tócsák csillognak a közvilágítás fényében. Lehelgetjük a tenyerünket, melegítünk, izzítjuk a telefonokat. Nem akaródzik a rajtkódot leolvasni egyikünknek sem.

Hogy miért? Mert onnantól kezdve ketyeg a szintidő!

Végül olvasunk. Csippan a telefon, üdvözöl a rendszer, nevünkön szólít és jó utat kíván. Az első lépések még gyalog, ám lassan kocogásra váltunk. Világosra melegítettük a láthatárt, már nem kellenek lámpák, tökéletesen látunk.

Hideg van. A sapkáinkon rögtön megfagy a kipárolgó nedvesség. A talaj kemény, ahogy elhagyjuk Oroszlányt és Vértessomló felé kocogunk. Somló után csinos emelkedés-kombinációkba kezdünk és bár az 1600m szint nem tűnik soknak a 77 km-en, meglepően aljas terep, mert ez kb. 16x100m-ből jön össze. (Persze nem, de érzésre igen :) ) Valódi hullámvasút. Kicsit gyűjtesz és aztán dobhatod is a kukába... irány lefelé. De ne lendülj bele nagyon, csak semmi forrófejűség, már mehetsz is felfelé.

Az első ellenőrző ponton szép erős tempóban csekkolunk. Ez így néz ki: Telefon elő, applikáció be. TÉRERŐ van? Oké. Kód leolvasva. A kijelzőn látom, hogy mennyit tettem meg, mennyi idő alatt és egyéb adatok. Rohanunk tovább. Na, nem mintha rosszul állnánk idővel, de nagy, szürke, éhes farkasként lohol a nyomunkban a szintidő. Most valahol messze van, nagyon messze. Még talán Vértessomlón kaptat fel a dombra, de azért ott van és jön, így nekünk is menni kell.

Gyorsan eljön az újabb csekkolás és ezzel a 22. km. Az időtervhez képest fél óra, a szintidőhöz képest 1 óra az előnyünk. Még 7 km és találkozunk Férjemmel Vérteskozmánál, ahol akkora a szél, hogy alig maradunk meg a lábainkon. Hamar továbbállunk. Itt jön el Andrásnál a baj, nagyon begörcsöl a lába. Megegyezésünk szerint, akármi is történik, aki tud menni, annak mennie kell. Így esik meg, hogy a 30. km-től egyedül találom magam Csákvárra vezető ösvényen.

Robogok rendületlenül. A lábaim bírják, a tüdőm kicsit érzi a hideget. De friss, tiszta a levegő és motivált vagyok. Megint csekkolok és gond nélkül veszem ezt a szakaszt is. Nyomás Gántra. Előtte még egy kisebb, de annál monotonabb emelkedő. Csákváron szembejön egy futó és mosolyogva kérdi, hogy VérKör? Mi más...? :)

Boldog vagyok a tempómmal, bár tudom, hogy sokaknak ez csigalassúság. Fent a hegyen már messziről látom a vörös VK festést a fatörzsön, ami a kis QR panelt rejti a túloldalán. Odaugrok és applikáció, olvasás… SEMMI. NINCS TÉRERŐ! Semmi gond. Azt írja a segédlet, amit már jó előre bebifláztam, hogy ha nem megy, olvassam le és menjek a telefonnal addig, amíg van térerő. Oké. Leolvasok. Elindulok és közben figyelem a térerőt. Kb 1 km múlva meg is van. Rányomok a gombra, hogy megnyissa a megerősítő oldalt ééééééés ERROR! Leforrázva állok. Most mi legyen? Hát, nincs mese, vissza kell menni. 1 km vissza. Újraolvas. 1 km előre. Beolvas. Error.

Mindezt 3x játszottam el.

És itt kezdődött a lassú hanyatlás. Nagy nehezen megoldottam, de csak a szerencsén múlott, hogy sikerült. Kocogtam tovább, de innen már nem volt olyan felhőtlen minden. Tudtam, hogy elvesztettem egy halom időt, és vele együtt rengeteg előnyt, ráadásul, mint később megtudtam, TÖK FELESLEGESEN!

Újra futás, és emelkedés sípcsontközépig (!) érő avarban a Géza pihenőhöz. Annyira bosszankodom és rettegek, hogy a következő ponton sem fogom tudni igazolni magam, hogy közben enni is elfelejtek. Kezdek szétesni. Nincs energiám. Mikor elérem a csekkolást, látom, hogy nulla térerő van. Nem baj, majd odébb viszem. Leolvasok, de nem nyitom meg a böngészőt az igazoláshoz, hanem futásba kezdek. Tudom a szintábráról, hogy remek kis lejtő jön, hát beleeresztem magam. Végre térerő! Megállok kb 2 km-re a csekkolástól. Megnyitom a böngészőt…. Az oldal nem található. Sírva rogyok le a fűbe. Nem érdekel semmi!!! Innen lemegyek és valahogy hazavitetem magam, de ezt a sz*rt nem csinálom tovább! Nem megyek vissza! Nem! Szépen megdolgoztam a tempómért, minden percért és ekkora marhaságon csúszok el negyed órákat!

15 perc önsajnáltató transzban ücsörgés után lassan eszmélek. Éhes vagyok. Nem frissítettem. A francba! Evés. És egy ötlet. Előbányászom a szervező telefonszámát és hívom. Mondom neki, hogy lemegyek és kiszállok mert nem tudok igazolni. Közli, hogy ne szálljak ki, menjek tovább, keressek térerőt és a böngésző „History”-jéből keressem elő a beolvasást. Az úgy menni fog. Tátott szájjal hallgatom. Az előző ponton ezen ment el fél órám, itt pedig már... le se merem írni mennyi! Mekkora hülye vagyok!

A lendület már elveszett és az eléhezést sem sikerül visszahoznom teljesen egyenesbe, hát próbálok túlélni. Gyökketővel kocogok, erőltetem a futást, minden idegszálam pattanásig feszül a koncentrálástól. Iszok és eszegetek kocogás közben. Majd Kőhányás pusztán felveszem a depóból a fejlámpámat, begyűrök 2 banánt, megölelem Drága Férjemet és belevánszorgok a mélysötét erdőbe. Még 12 km. Ebből 9 ragyogóan futható, csak előtte kicsit fel kell még menni.

A csendes sötét erdőben csak a táskám surrogása és az avar zörgése. A fákon kék jelzések. Keresztbe dőlt hatalmas bükkök és rengeteg-rengeteg bronzszínű levél. Minden olyan, mintha álmodnék. Lassú és vontatott. Most futok? Kérdezem magamtól és lenézek a lábaimra s látom, hogy igen. Utolsó csekkolás. Térerő fullon. 2 másodperc alatt megvan. Keserűen mosolygok és megbabonázva nézem a kiírt távot és tempót. És akkor elhagyja a számat egy „Édes Istenem!”. Mert tudom. Tudom. Tudom, hogy ez már meglesz! Akármi is történt, akármennyit is nyűglődtem.

A lejtmenet beindul, visz a lábam. Itt érzem csak igazán, milyen az, mikor a tested „megtanulja hogyan fusson egyedül, az elméd segítsége nélkül”, mert az én elmém Oroszlány fényeiben gyönyörködik és nem… nem sírok, csak a menetszéltől könnyezem…

És aztán a város, a tábla. Belépek. Olyan, mintha egy szenthelyre érnék, nekem most ez itt azt jelenti. Nagyon hideg van. Ma többször is esett a hódara és a hó, de nem érzek semmit, csak felemelő örömöt.
Befordulok a sportcsarnok elé. Emberek állnak a célkód körül. Férjem jön elém és látom rajta, hogy pont olyan boldog, mint én! És mikor már egész közel vagyok, tapsvihar fogad! Itt vártak rám, ismeretlenül, hogy ezzel kifejezzék, amit tettem megér egy tapsot. Istenem! Boldog vagyok! Van térerő.

Perényi-Bakó Andrea